Milyen könnyen – bár láthatatlanul persze – odaállok a  nemrég még fogoly (szinte felfoghatatlanul sebesen az egyik és a másik hatalom foglya) Örkény mögé, mert az ő szemeivel nézem a szárnyaszegett Lánchidat, azt nézem, amit a valóságban nem láthattam, hiszem tízhónapos sem voltam, amikor felrobbantották, néhány nappal később pedig lepedőbe bugyoláltak, és apám a nyakában vitt a már felszabadult Szegedre; amikor onnan – némiképp megint menekülve – Pestre költöztünk, az újraépült híd régen megvolt; és mégis: azt látom, amit Örkény látott, nem fotók nyomán képzelődöm.

Ez volna a költészet? Maximális indulat, sőt szenvedély – maximálisan gondozva? Lehet. És mégis elcsodálkozom, meg olykor elborzadok a saját tárgyilagosságomtól; aztán mégis kérdezem, nem akarom már, de azért csak kérdezem, bután, feleslegesen, megválaszolhatatlanul: vajon minden író így nézi, figyeli a világ dolgait? Az embereket is? Akiket szeret? A könyörtelenség – jó, csak a tárgyilagosság – valamilyen fokú jelenléte szükségszerű? Feltétel vagy következmény?

(Liget Műhely Alapítvány, 2001)