Ámde a Szerelemnek (és némely makacs férfinak), az a szokása, hogy megáll egy kapunál és azt bámulja, olyan hosszú stációt tart egy állomáson, mintha soha többé nem jönne erre vonat, leül egy karosszékbe és folyton sóhajtozik, mint valami mártír, akivel először esett meg a szerencsétlenség. Pedig vándormadár az idő, jönnek-mennek a rossz és jó évek, a hajszál, amelyre felhurkolni akartuk magunkat, kihull, a köröm, amelynek karmolásától féltünk, megöregszik, a szív, amelynek dobogását holdvilágnál hallgattuk, elcsöndesedik és a kis cipők, amelyek után úgy bolyongtunk, mint a szél jár a falevelek után, sarúkká válnak idő múltával.

                                                          Krúdy Gyula, Aranyidő, előszó