Nem bírok magammal, felállok, megropogtatom a csontjaimat, hadd hallja, milyen fickósan perceg bennük a kalcium; kitüntető figyelmet szentelek nekik vállban, hogy minél nagyobb szélességet kifejezően rendeződjenek. A szemem sarkából látom, hogy elégedett velem, hátat fordítok, fontos a delta látványa is, meg az izmos fenéké, kicsit körözök a lábaimmal, hogy a combok izmai lustán megmutathassák magukat. Teszek egy kört, megnézem a szabadpolcos újságokat, egy irodalmi folyóiratot nyitok ki, elmélyülni látszom benne, de közben Lénára pillantok.

(...)

Jól számítottam ki, hosszúnak tűnő idő múlva ismét előlépked, illetve nem, az előttem álló asztalnál bekanyarodik, és ott kel át, a balomon fekvő könyvespolchoz tart, kéjesen húzza végig asztalomon a fenekét, azt az illúziót próbálja kelteni bennem, hogy a szék szorítása miatt kell így nyomakodnia. Alig kapok levegőt. Tangája vonala még átkelése után is ott remeg a retinámon. Rámnéz, biztos vagyok benne, hogy el is mosolyodik, bár elég homályosan, a vértől vörösen, aztán rózsaszínben látok, szemében biztatás van, igen, lassan fordul meg, és jaj, leguggol a könyvek előtt, nadrágja kissé lecsúszik, látok majdnem mindent, mi szép és örök számomra ebben az életben, ámen!

Alexandra - Irodalmi Jelen Könyvek
Budapest, 2006
árgus.hu

És az egész fejezet elolvasható itt.