Majdnem kolbász – bíztatták a kocsmában egymást a férfiak, hogy jelezzék, a mákos guba nem lehet akadálya a mértéktelen borfogyasztásnak.

Egyáltalán, nem vette föl azt a heroikus tartást, ami a köztéri szobrokhoz teszi hasonlatossá az apákat.

Egyáltalán nem azért lettem író, mert matekból hülye voltam, hanem szabad akaratból.

Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben.

Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel.

A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.

A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.

Olyan nekem az angol, mint nagyanyámnak a mikrosütő. Ha tudná használni, neki is praktikus lenne.

Ittuk a söröket és az Olomuctól búcsúzó estünkön emberi viszonyokról beszélgettünk, meg hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen és mivégre, olyan dolgokról, amelyekre soha senki nem tud válaszolni, amiért mindig újraéled a költészet, hogy hátha csatát nyer, s a nemtudott dolgokat legalább pillanatokra beemeli a többnyire tévutakon bolyongó lélekbe.

Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk, negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod, nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy?

…egy isten van, mit tudhatna ő a párkacsolatokról…

könyvek+ blog