Nem bírok magammal, felállok, megropogtatom a csontjaimat, hadd hallja, milyen fickósan perceg bennük a kalcium; kitüntető figyelmet szentelek nekik vállban, hogy minél nagyobb szélességet kifejezően rendeződjenek. A szemem sarkából látom, hogy elégedett velem, hátat fordítok, fontos a delta látványa is, meg az izmos fenéké, kicsit körözök a lábaimmal, hogy a combok izmai lustán megmutathassák magukat. Teszek egy kört, megnézem a szabadpolcos újságokat, egy irodalmi folyóiratot nyitok ki, elmélyülni látszom benne, de közben Lénára pillantok.

(...)

Jól számítottam ki, hosszúnak tűnő idő múlva ismét előlépked, illetve nem, az előttem álló asztalnál bekanyarodik, és ott kel át, a balomon fekvő könyvespolchoz tart, kéjesen húzza végig asztalomon a fenekét, azt az illúziót próbálja kelteni bennem, hogy a szék szorítása miatt kell így nyomakodnia. Alig kapok levegőt. Tangája vonala még átkelése után is ott remeg a retinámon. Rámnéz, biztos vagyok benne, hogy el is mosolyodik, bár elég homályosan, a vértől vörösen, aztán rózsaszínben látok, szemében biztatás van, igen, lassan fordul meg, és jaj, leguggol a könyvek előtt, nadrágja kissé lecsúszik, látok majdnem mindent, mi szép és örök számomra ebben az életben, ámen!

Alexandra - Irodalmi Jelen Könyvek
Budapest, 2006
árgus.hu

És az egész fejezet elolvasható itt.

Milyen könnyen – bár láthatatlanul persze – odaállok a  nemrég még fogoly (szinte felfoghatatlanul sebesen az egyik és a másik hatalom foglya) Örkény mögé, mert az ő szemeivel nézem a szárnyaszegett Lánchidat, azt nézem, amit a valóságban nem láthattam, hiszem tízhónapos sem voltam, amikor felrobbantották, néhány nappal később pedig lepedőbe bugyoláltak, és apám a nyakában vitt a már felszabadult Szegedre; amikor onnan – némiképp megint menekülve – Pestre költöztünk, az újraépült híd régen megvolt; és mégis: azt látom, amit Örkény látott, nem fotók nyomán képzelődöm.

Ez volna a költészet? Maximális indulat, sőt szenvedély – maximálisan gondozva? Lehet. És mégis elcsodálkozom, meg olykor elborzadok a saját tárgyilagosságomtól; aztán mégis kérdezem, nem akarom már, de azért csak kérdezem, bután, feleslegesen, megválaszolhatatlanul: vajon minden író így nézi, figyeli a világ dolgait? Az embereket is? Akiket szeret? A könyörtelenség – jó, csak a tárgyilagosság – valamilyen fokú jelenléte szükségszerű? Feltétel vagy következmény?

(Liget Műhely Alapítvány, 2001)

-Mident tudok, atyám. Halálra akart ítélni egy ártatlan asszonyt, aki nem tudja megvéldeni magát. Átkozott legyen, atyám, és átkozott legyen a föld is, és össze lakója.
- Átkozott legyek - helyeselt a pap. - Több mint húsz évig próbáltam megáldani ezt a földet, de senki nem hallgatta meg a szavamat. Húsz évig próbáltam belopni a jót az emberek szívébe, míg végre megértettem, hogy Isten arra teremtett, hogy a bal keze legyek, és megmutassam nekik mindazt a rosszat, amire képesek. Talán ettől majd észbe kapnak, és megtérnek.

...Egyszer egy héten bezárok, mert ilyenkor mindig egy részletes jelentésen dolgozom, mely az előző hét kölcsönzéseivel foglalkozik. Előfordul, hogy egy nap nem elegendő a jelentés megírására. Azokon a heteken két napra zárok be. A rekord öt nap. Az azutáni héten egyetlen szünnap sem volt. Hol így, hol úgy. Állandó szabályok nincsenek.

Jelenkor, 1997, 2007
ford. és az utószó Wekerle Szabolcs

"A legnagyobb bölcsesség kétségtelenül az, ha valaki helyesen önző."

(Shaftesbury, Anthony Ashley Cooper Earl of:
Sensus communis. Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról
Atlantisz, 2008.)

Alkotmányosan kellene biztosítani az anyanyelven való haldoklás jogát, mert ebben az állapotban az utakat le kell rövidíteni, közém és a tárgy közé már nem iktathatok tolmácsot, ilyenkor a szónak azonosulnia kell azzal, amit megnevez, ahogy az almára feszül rá a héja, ...

(Bodor Pál, Magvető, 1986: 16.)

Ha az utolsó vót anyanyelvű ember lennék a földön, halálom óráján nem lenne kihez szólnom; az lenne csak az igazi monológ: hermetikus műremek...

(uott 21.)

...a világból annyi a miénk, amennyit megnevezünk belőle. Ez az igazi honfoglalás.

(u.ott 30.)

Tekerjetek a szavaimba - mondanám, ha nem émelyednék a pátosztól. (...) Zuhanás az anyaföldből - az anyanyelvbe.

(u.ott 30.)

 Van, aki nem tud saját gondolatai koturnusára állni és körbenézni a világban: neki csak a maga kis vadászérdekének megfelelő lőrés jut.

(u.ott 200.)

Egy betegem haláláról akarok írni, aki három évvel túlélte a halálát. Azért élte túl, mert olvasott. Tehát: nem volt vérkeringése,  nem lélegzett, de olvasott és élt, ha ugyan ezt életnek lehet nevezni.

(Latzkovits Miklós, Magvető, 2008: 52., Tisztelt Szerkesztőség! c. rész)

Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár csak egy olvasót is találok-e magamnak. Az utóbbi időben sokat beszélnek arról, hogy az olvasó is író. Tudom, hogy ez régi idea, amit valaha filantróp költők terjesztettek merő szánalomból - ezzel nem is lenne semmi baj -, manapság azonban olvasók légiói böfögik fel naponta ezt a kolosszális marhaságot, pedig még egy tetves szonettet sem raktak össze soha életükben. De kérdem én: kinek a szavait dédelgetjük magunkban reggelente, és kinek a mondataival alszunk el minden este, az íróéval vagy az olvasóéval?

(u.ott 59.)

A “Nagy Bölcsészlázadás” 2013. május 13-án robbant ki Szegeden, Magyarország tündöklő metropoliszában. A Parlament május elején szavazta meg a törvényjavaslatot, miszerint minden magyar bölcsész évente legalább egy szarvasmarhát és két sertést köteles felnevelni saját otthonában, istállók építését azonban nem engedélyezték. Mikor az egyetemek vezetői jelezték, hogy “a humán értelmiség jelentős része napjainkban már hajléktalan, s legjobb esetben is kukákban lakik”, a miniszterelnök haladéktalanul elrendelte a bölcsészkari épületek két-három havonta esedékes bombázását.

(u.ott 101., Laboda,  a lázadó c. )

Minthogy a kormányzat 2011-ben beszüntette a konténerváros bombázását, részben mert a bölcsészkérdés egyik lehetséges megoldását ismerte fel benne, részben mert a bombázások túlságosan megviselték a költségvetést, a bölcsészek élete egyre ideálisabbá vált.

(u.ott, 106.)

A kormányzat hiába osztott bontott téglát a lakosság körében (e téglákról hajnalonta nagy mennyiségű harmatot lehet lenyalni, pótlandó a közvízellátás hiányát), hiába osztott speciális bicikliket, hogy mindenki maga termelhessen áramot (pótlandó az áramellátás hiányát), az emberekben a feszültség egyre nőtt.

(u.ott 110.)

Magyar nyelven regényt írni maga a szabadság, olyan, mint hancúrozni Noémivel.

Balassi, 2007

Minthogy a kapuk nyitva voltak, s egy lelket se látott, nem teketóriázott sokat, hanem beballagott.

(Spanyol népmesék, ford. Boglár Lajos
Európa, 1963: 7.)

Döcögve, köhögve indultok a tengerszint fölé, és azon gondolkodol, hogy kovásztalan kenyérrel lehet-e kovászos uborkát készíteni. 

(Bartis Attila: A Lázár apokrifek, Magvető, 2005:19.)

Ki ne tudná, hogy a világ legmélyebb depressziója egy behorpadt olajoshordó tövében található.

(Bartis Attila: A Lázár apokrifek, Magvető, 2005:9.)

A világ legöregebb embere igazából nem báró Rackovsky Mór, hanem Groszics Valentin lehetett volna, amennyiben államvédelmi okoból nem lövik főbe húszévesen.

(Bartis Attila: A kéklő pára, 2007:106.)

Barom! Ha én magát innen kiradírozom, akkor maga úgy meríti ki a szökevény fogalmát, mint Mikes Kelemen a levélpapírt. Értem?

(Bartis Attila: A kéklő pára, 2007:107.)

Aznap viszont, amint befejezte a csótányirtás, úgy döntött, hogy az oldaltáskájából nem a számlafüzetet veszi elő, hanem a vonalasat.

(Bartis Attila: A kéklő pára, 2008:54.)

A némaság percei a legkegyetlenebbek. Így van ez a kihallgatáson, és így van ez a szerelemben is. Temetésen szintén. Akár égi, akár földi idő van érvényben, a némaság perceit az ördög méri ki rozsdás vasutas-vekkerrel. Éveknek méri a perceket, ezért lehet ilyenkor megöregedni.

(Bartis Attila: Kéklő pára, 2007:49.)

Nem föltétlenül temetőgondnoknak születik az ember, lehet lecsúszni is.

(Bartis Attila: Kéklő pára, 2007:24.)

Hogy egyformán nézzenek ki külalakra a posztok, arra kérem a szerzőtársakat, a következőképpen mutassák be kedvenc mondataikat:

poszt címe:
itt (lehetőleg szerint) az adott írásmű címét add meg: novelláskötet, mesegyűjtemény esetén az adott írás címét, regény esetén annak címét - stb.
Ha jobbat tudsz, mint a szerző... vagy sikerült lerövidítened egy barokkos címet, akkor mehet az egyéni is! De akkor ne felejtsd el feltüntetni később az eredetit.

idézet:
kijelölöd az idézetet, majd ráböksz az ikonsorból a 2. (a halványabb) ikonra (alsó sor, jobbról a 2.)

   Utána Enter, és jobbra tolva, zárójelben:
  (szerző neve: a mű címe - regénycím esetén elég csak a szerző, a kiadó neve, és ha van: fordító, évszám:oldalszám.)

címke:
a szerző neve, eképpen:  családnév_keresztnév

Így valahogy:

 kieg.:

az időzítésről:

Legyen az a szerkesztési elv, hogy az ember bemegy az adminba, és
az idézetét úgy időzíti, hogy az éppen legfölül lévő után jelenjen meg
egy nappal. Így lehetne biztosítani, hogy az - úgy látom, rohamosan
szaporodó - bloggerek ne árasszák el a képernyőt.